A jazz a 20. század elején az afro-amerikai közösségekből indult ki és az 1920-as évekre vált nemzetközileg is ismertté. Innentől kezdve fokozatosan vált meghatározó zenei stílussá a világban, amely jelentős hatással volt a többi zenei irányzatra is.
Wynton Marsalis Pulitzer-díjas afro-amerikai zeneszerző, klasszikus- és jazztrombitás a következőt mondta a jazz-ről:
„A jazz olyasmi, amit a négerek találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére - nem csak rólunk és a mi szemszögünkből, hanem arról, hogy miről is szól valójában a számunkra új demokratikus élet. A fajunk méltóságát foglaltuk zenébe... megvan benne minden a rideg valóságtól a bonyolult belsőségig. Szerintem ez a legnehezebben játszható zene és ez adja leginkább vissza az egyén személyes érzelmeit a nyugati zene történetében."
A fentieket olvasva megérthetjük, hogy ehhez a semmi máshoz nem hasonlítható zenei stílushoz egészen extrém hangszerre volt szükség.
1940-es évek közepén jelent meg ez a gitárfajta. Egyik megteremtője Les Paul dzsesszgitáros volt, aki „Fatuskó" (The Log) néven elhíresült prototípusával valószínűleg az első ilyen hangszert alkotta meg az 1940-es évek közepén. Lényegében egy fenyődeszkára erősített hangszedőről volt szó, melyet egy üreges gitártestbe integrált. 1946-ban megmutatta az eredményt a Gibson cégnek, de ők nem voltak vevők az ötletre és inkább az ES-150-es üreges testű sorozatra koncentráltak.
A '40-es évek végén aztán a Gibson látta a Fender sikereit a tömörtestű elektromos gitárok piacán és elektromos hangszedőt épített akusztikus gitárjaira. Az első ilyen modell 1947-ben került forgalomba, ez volt a Gibson ES-350. A hangszedő alkalmazására azért volt szükség, mert a korabeli hangszerek hangereje már elnyomta a minden erősítés nélküli gitárhangot. Továbbá a magas hangok, erősítés nélkül sokkal kevésbé hallhatóak.
Az ES-350-es széria sikerein fellelkesedve, a Gibson cég 1949-ben piacra dobta az ES-175-öst, mely klasszikus jazzgitárrá vált. A kor híres gitárosai mind használták ezt a típust.
Miért van szükség ilyen különleges hangszerekre a jazz világában?
Bármely jazzstílust nézzük, kivéve a ragtime-ot, egyetlen közös elem van, és ez az improvizáció. A későbbiek folyamán, az improvizáció végül a bebop-ban kapott központi szerepet, ahol az egész zene a kifinomult, improvizált szólókra épül kevésbé ügyelve a dallamra. Improvizálás közben a zenészek egy akkordmenetet használnak, az akkordoknak e sorozata határozza meg a zenedarab harmóniai struktúráját. Az improvizált dallam különböző akkordokra való illesztését nevezik „playing the changes"-nek, vagyis az akkordváltások kijátszásának. A jazz kései ágai, köztük a modall jazz, kevésbé törődnek az akkordváltásokkal, több teret adva az előadónak a modális skálák keretei közötti improvizálásra, továbbá meg kell, hogy említsük a vamping-ot, amikor a szólójátékos játéka közben a zongorista vagy a gitáros akkordokat improvizál.
Ezek ismeretében már kicsit sem kétséges, hogy miért volt szükség, egy teljesen egyedülálló hangszerre, a jazzgitárra.